Minap egy barátom átküldött egy linket, nézzem meg. Egy hazai népszerű fotós oldalra vezetett, egy általam is ismert fotós képeihez. Sajnos nem a képek miatt küldte, inkább a fotók alatt olvasható acsarkodást tartotta érdekesnek. Elolvastam és ismét bizonyítást nyert számomra, hogy miért jó nem jelen lenni ezeken az oldalakon, miért nem is fog ez változni számomra.

A színvonaltalan személyeskedés elgondolkoztatott. Összességében egy kérdésben megfogalmazható minden: Miért? Miért van szüksége felhasználónevek mögé búvó embereknek az arctalan sárdobálásra? Mondanám, hogy egy-egy fotó válthat ki heves indulatokat, de ez a legritkább esetben igaz. Sértettségek, elferdült attitűdök köszönnek vissza a mondatokból. Szomorú számomra, hiszen ezeket az embereket, mindnyájunkat a világ egyik legszebb időtöltése, a fotográfia köt össze.
Vagy kellene, hogy összekössön... Különbözőek vagyunk mindnyájan, pont ez színesíti a palettát, de e különbségeket arra használjuk fel, hogy saját értékrendünket, akaratunkat másokra kényszerítsük. Súrlódások persze az élet minden területén vannak, mi emberek vagyunk ilyenek, vérünkben hordozzuk a konfliktust. Mégis azt érzem, hogy hajlamosak vagyunk elfelejteni egy idő után, miért is emeltünk gépet az arcunk elé.
Jómagam amatőr fotós vagyok, mindig is az maradok. És azt hiszem büszke vagyok rá. Elolvasva ezeket a hozzászólásokat és az évek során oly sok másikat, azt gondolom van valamim ami ezekből az emberekből (felhasználónevekből) talán már kiveszett. A mai napig képes vagyok átélni az izgalmát egy fotó minden tized másodpercének. Visszatartani a levegőt mikor lenyomom a gombot, önkéntelenül elmosolyodni mikor látom amit láthatok. Megborzongani, érezvén megvan mit kerestem...

Kedves fotóstársak. Jusson eszünkbe saját szemünk csillogása. És soha ne felejtsük el.