Gondolom nagyon furi lesz majd visszaolvasni ezeket az írásokat. Érdekes lesz majd a várakozásról, találgatásokról, reményekről és örömökről olvasni a fakító idő távlatában. Pedig mikor a betűket kanyarítottam, annyiszor elképzeltem, hogy egyszer majd kicsi lányom lapoz az oldal legelejére és kezdi el olvasni, hogy is volt... miként alakultak a kezdetek. Tudom ez nem egy nagy öreg családi album, amit a 10. születésnapján leveszünk a polcról, hanyagul a szőnyegre fújva a rátelepedő port. Boldogan felnyitjuk és óvatosan hajtva az időtől fáradtan szakadós oldalakat mutogatjuk a sárgult szélű képeket: Ez a kis Maszatka, látod, Te vagy Édesem...
Talán már blogok sem lesznek akkor, talán már az internetet is máshogy nevezik. Csupán bízhatok benne, hogy a jelen modern írása a jövő elavultjaként is olvasható marad.
Drága Kislányom!
Érkezésedig hivatalosan még pár nap maradt. Izgultam, hogy olyankor jössz, mikor széppé varázsolt kis kuckód még nem vár készen. Kértünk minden este, hogy maradj még csöppet pocak-lakod rejtekében, s Te türelemmel jutalmaztad igyekezetünket.
Most nem telik el éj, hogy ne gyönyörködjek kicsit szobácskádban, ne vigyorogjak nyuszilámpád fényén, ne érzékenyüljek el a tenyérnyi ruhácskák láttán. De a ruhácskák üresek, a szoba csendes, és ez ráébreszt, hogy még mindig várnom kell.
Napok óta csalogatlak, édesgetlek ölembe, bocsásd meg türelmetlenségem.
Azt hittem kilenc csodás hónapot kapok a sorstól, hogy felkészüljek, mégis érzem, hogy csupán pár nap alatt lettem apuka.
Soha nem láttalak, nem nézhettem a szemedbe, nem hallgathattam édes szuszogásod, még sincs e világon ki jobban hiányozna most nekem.

Szeretlek!