Vajon elég a szó: Szeretlek?
Minden este hozzábújva, elköszönő puszik tarkította szoros ölelés, egy újabb nap elteltének édes kellékei.
Szeretlek Pockocskám. Én is szeretlek ApSün.
Még egy utolsó éteri puszi, egy utolsó integetés, aztán behajtom a szobaajtót. Megrohan a csend, az este sötétje. A gondolatok... Érzi, vagy csak hallja? Tudja mit jelent igazán? Megtettem mindent, hogy ne csak egy szó legyen számára? Hogy nélküle nincs is élet? Hogy önző módon a a puszta létem megtestesítője, életem alapköve?
Eltelt sok év egy szempillantás alatt. Itt az iskolakezdés a nyakunkon és a kötelező tervezés-aggodalmaskodás mellett fokozatosan uralkodik el rajtam a gondolat: kirepül. Bár még csak kisiskolás lesz, bár még hazajár, de az újabb szakasz immáron elkezdődött. Növekszik, függetlenedik. Önálló akarata mind többször utat tör, győzedelmeskedik.
Meddig lesz időm elmondani minden este, mennyire szeretem?
Talán majd egyszer ezen sorokat olvasva érzi meg, apja mennyit vívódott, szüntelen őrá gondolva: Szerepem jól végzem-e?
Drága Egyetlenem. E pillanatban még senki nem jósolhatja meg merre sodor az élet, a jövő számodra mit tartogat. Jusson eszedbe minden szeretetem, minden szidalmam, minden átadott érték, s talán tudás is. Egyéniség vagy az első másodperctől - láttam mikor pillantásunk először egymásba olvadt. Senki meg nem változtathat, talán csak a terelgetés hivatott számomra is. Igyekezetem most még nem értheted, de mindenki visszatekint egyszer. Ahogy én is, számtalanszor, hálával és szeretettel gondolván szüleimre, odaadásukra, szeretetükre.